Lelkifröccs

Nem vagy egyedül: az én pánikbetegségem

pánikbetegség

Nem tudtam, hogyan kezdjem el ezt a cikket, így végül úgy döntöttem, hogy pontosan így: őszintén.  Tele voltam kétségekkel, jó-e ha ezt megírom, mert kevesek tudják ezt rólam, aztán végül arra jutottam, hogy pontosan ezért kezdtem el írni még annak idején: hogy csak őszintén, és olyan témákat feszegessek, amik talán kicsit kínosak, meg kicsit tabuk, mert csak így van értelme. Szóval ez vagyok én, és ez pedig az én pánikbetegségem története.

Mi is az a pánikbetegség?

Nagyszerű családi örökség ez az én kis „adományom”, a génlottó győztese is lehetnék, hogy a családon belül, én vihetem ezt tovább. Azonban, ahogy visszanézek, akár több generációt is, annál jobb látni, hogy egyre nyíltabban kommunikálunk róla még mi is, a családon belül. Nem ugyan abban látjuk a megoldásokat, de legalább merünk róla beszélni. Amikor gyerekként hallottam a halk suttogást, hogy talán én is „olyan” vagyok, először nem is fogtam fel mi ez.

Most akkor én beteg vagyok? Tisztázzunk valamit: a pánikbetegség nem egy szó szerint vett betegség, és az emberek nagy része az élete során legalább egyszer találkozik az úgynevezett pánikrohammal.  A pánikbetegség a szorongással járó pszichés zavarok közé tartozik, és nem mindenkinél ugyan úgy és ugyan abban a formában jelentkezik. Sokszor társul hozzá valamilyen fóbia vagy kényszerbetegség. Lényegében onnan lehet megismerni, hogy időről időre megjelenik egy úgy nevezett roham, ami intenzív félelemmel és pánikkal jár együtt. Néha ez lehet halálfélelem, de sokszor valamilyen testi tünetet produkálnak az ebben szenvedők, például biztosra veszik, hogy szívrohamot kaptak. Ezeknek a kiváltó oka lehet egy hosszabb ideje tartó stresszes időszak, megrázkódtatás. A jó hírem viszont az, hogy ez ugyan súlyos, és nehéz probléma, de ha időben felismerjük és kezelni kezdjük, nagyon is kordában tartható.

pánikbetegség

Kezdetek

Na, de ez sem ilyen egyszerű, hogy bumm, rájössz ez a bajod, aztán máris elindulsz vidáman a gyógyulás útján. Szeretném az elején leszögezni, hogy bár hosszú út van a hátam mögött, még jócskán nem vagyok a végén, szóval semmiképpen sem tanácsot akarok adni, csupán elmesélni, velem mi történt és mi segített, de legfőbb célom, hogy aki ilyennel küzd, tudja, hogy nem bolond és nincs egyedül.

Én már egészen korán, olyan 9 vagy 10 éves korom körül elkezdtem produkálni a tüneteket: halálfélelem, légzészavar és a pánik. Ezt gyerekfejjel felfogni és megérteni még sokkal nehezebb volt: hiszen hiába magyarázták, hogy igazából semmi bajom, egyszerűen nem értettem mi történik velem. És ha a probléma csak a fejemben létezik, akkor nekem mégis mit kéne tennem? Ez nem olyan, mint a fejfájás, hogy majd bekapok egy gyógyszert, vagy sok vizet iszom és elmúlik.

Aztán teltek az évek, én pedig szépen lassan elkezdtem megtanulni együtt élni az elő-elő törő pánikrohamokkal. Nagyjából kezdtem látni, hogy mikor és mi hozza elő őket, de az igazi okokra továbbra sem kaptam választ. Aztán jött egy nyár, ami mindennél rosszabb, nehezebb és mélyebb pánikos időszakot hozott, depresszióval fűszerezve. Szinte egész nap aludtam, nem nagyon mozdultam ki, az összes iskolai kirándulást kihagytam abban az évben és nagyon mélyen voltam. Nem értettem mi a baj velem, miért vagyok más, mint a többi gyerek és őszintén féltem, hogy a végén megkattanok.  Amit biztosan tudtam, és azóta is tartok, hogy nem akarok gyógyszereket szedni. Ugyanis amíg szedtem, folyton nyomott és fáradt voltam, teljesen leszedált még a legártalmatlanabb nyugtató is. Persze tudom, hogy valakinek ez biztonságot jelent, sőt szükséges is, de én arra akartam rájönni, honnan jön ez az egész, nem pedig elnyomni.

Elkezdtem egyre tudatosabban figyelni magamra, és ha éreztem, hogy közeledik egy roham, nagyon tárgyilagosan kezdtem figyelmeztetni az agyamat, sokszor pedig egy külön erre alkalmas légzésgyakorlatot is csináltam, amit még egy pszichológus ajánlott. Ami pedig még fontosabb, hogy nagyon őszinte kezdtem lenni magammal és szépen lassan elengedni olyan fájdalmakat, haragot, ami gyerekkorom óta gúzsbakötött. Semmi, de semmi nem ér annyit, mint az egészségünk, és ha mentálisan rossz hatással van rám egy ember, egy munka, egy szituáció, akkor igyekszem most már minél hamarabb kilépni ezekből a mérgező helyzetekből. Végre elszántam magamat arra is, hogy külső segítséget kérjek, így pedig talán még közelebb kerülhetek az egyetlen emberhez, aki ezt irányítani tudja: önmagamhoz.

Szóval sajnos nincs csodarecept, és mindenkinél más válik be végül, de az a legfontosabb, hogy szembe merj nézni vele és a problémáiddal. Járj nyitott szemmel, nekem nagyon sokat segített, amikor rájöttem, hogy csak a szűk baráti körömben mennyien küzdenek ezzel vagy hasonló problémákkal, csak ők se merték ezt nagy dobra verni. Beszélj, akivel csak tudsz és megbízol benne, hidd el senki nem fog ezért elítélni, és minél többször adod ki magadból a feszültséget, annál jobban tudod majd oldani és megoldani azokat a problémákat, amelyek eddig belülről emésztettek. A ki nem mondott fájdalom, harag a legalattomosabb dolog a világon, ami kívül- belül csak mérgez téged, ne hagyd neki.

Én ma már eljutottam oda, hogy nem csinálnék vissza semmit, és nem adnám vissza az én pánikbetegségemet sem. Ettől lettem az, aki ma vagyok: formálta a személyiségemet, a hozzáállásomat és sokkal erősebbé tett, mint azt valaha hittem volna magamról.

(Visited 26 times, 1 visits today)

No Comments

    Leave a Reply

    Facebook
    Instagram