Kulturmoraj

Azt meséld el, Pista: történet egy emberről, mindenkinek

Kevés olyan ember van a Földön, aki ne játszott volna el a gondolattal, milyen film vagy ahogy ebben az esetben is, színdarab készülne az életéről. Vajon hogyan látnak engem mások? Ez volt az én utam? Sok-sok kérdés, ami az életünk során felmerül bennünk, és amivel, ha tetszik, ha nem, az út végén igenis szembe kell néznünk. Még Örkény Istvánnak is.

Hány olyan színdarabot láttatok az elmúlt években, ami után meg volt az az AHA! élmény, és borsózott a hátatok, kezetek, mindenetek? Én nem túl sokat, de ha mégis rátalálok egyre, az van, hogy napokig, de akár hetekig is a fejemben marad. Mert elgondolkodtat, akár csak az Örkény Színház, stílusosan Örkényről készített színdarabja: az Azt meséld el, Pista. Semmi faxni, egy színpad, egy szék és Mácsai Pál, mint Örkény István. És sok-sok történet, hol vidám, hol szomorú, amolyan Örkényes. Nekem az egyik legmeghatározóbb iskolai olvasmányom, majd első igazán mélyreható színházélményem is hozzá köthető. Ha nagyon nagy szavakat akarok használni, akkor ő szerettette meg velem az irodalmat. A stílusa, a humora utánozhatatlan.

Ahogy ültem a székemben és hallgattam Mácsai egyébként elképesztő előadásában a történeteket, igyekeztem figyelni a körülöttem lévőket is. Rossz szokás, tudom, de annyi mindent elmond a darabról. Ahogy váltakoztak a történetek, úgy rezdült a szöveggel együtt a nézőtér is: harsány nevetések, az amolyan „na ugye, ő is” összenézések, mély csendek, közös hallgatások.

Pista
Kép: orkenyszinhaz.hu

Rám, már csak koromból fakadóan is, a fiatalkori Örkény volt talán a legnagyobb hatással. Úgy írja le a ma is aktuális útkeresési problémákat, hogy közben nem használ nagy és csöpögős szavakat, nem akar pátoszos lenni. Kimondja, úgy, ahogy van és ettől lesz ekkora ereje minden mondatának. Az egyik ilyen kérdés, amit felvet és aztán napokig nem kúszik ki a fejemből az az, hogy vajon miért születtünk mi embernek? Örkény István miért nem lett inkább kavics és én, miért nem születettem inkább mondjuk pillangónak? Hülye kérdésnek tűnik, nem? Pedig nem az. Mert embernek lenni felelősség, és embernek születni azt is jelenti egyben, hogy feladatunk van. Nem kell mindenáron valami nagy dologra gondolni: nem kell mindenkinek felfedezni a rák ellenszerét, vagy vezetni egy országot, bizonyos szempontból, a saját kis mikrovilágunkban vár ránk a legnagyobb feladat, hogy megtudjuk kik vagyunk mi, miben vagyunk jók és mit kell tennünk.

Sok dolog kavargott bennem az előadás közben, mégis, amit a leginkább feltudok idézni az a hála. Örkény István talán az emberiség történetének egyik legnehezebb, legigazságtalanabb korában élt és alkotott. Ahogy hallgattam a munkaszolgálatról, a Don-kanyarról szóló történeteket, hirtelen villant fel bennem az érzés: nem tudok én semmit. Persze, nem azt mondom, hogy mindenkinek meg kell tapasztalnia a háború borzalmait és azt, amikor lementek az állatok szintjére, mert már semmi más nem számít, csak a túlélés. De ki kell mondani, ez megváltoztatta Örkény életét, látásmódját és a világhoz való hozzáállását. Ha pedig mi, szerencsésebb vagy más módon szerencsétlen korban élő generáció figyelünk ezekre a történetekre és rájövünk, igenis nagy mázlink van, lehet, még tanulunk is belőle. Nekünk nem kellett soha olyan szinten szenvednünk, hogy már a nevünkre sem emlékszünk, mert nem számít, mert neve az embernek van és mi már nem vagyunk azok.

Pista
Kép: orkenyszinhaz.hu

Nem kell aggódni, azért nem minden történet volt ennyire mély, és mindenben valahogy felfedezhető volt az írót soha el nem hagyó humor és irónia. Talán máshogy túlélni sem lehet. Mácsai Pálról, főleg a Terápia című sorozat óta tudom, mennyire fantasztikus színész (legalábbis nekem ott vált igazán ismerté), de most igazán lenyűgözött. Ő volt Örkény István minden szófordulatában, lélegzetében, szünetében és pillantásában.

Ha még valamire megtanít minket ez az előadás, az az alázat, ami saját elmondása szerint is hiányzott az íróból fiatalkorában. Máshogy nőtt fel és máshogy élt, mint mondjuk József Attila. Ő úrigyerek volt, sosem okozott gondot neki a megélhetés és nemet sem sűrűn kapott. Aztán befogadták maguk közé ezek a folyton éhező művészek, akiknek sokszor nemhogy rendes kabátra, de ételre se jutott. Nem volt nekik semmi másuk, csak a tehetségük. De ahogy az lenni szokott, az élet megtanítja a leckét, ha akarjuk, ha nem. A munkaszolgálat után, a háború végével azt hitte jobb idők jönnek, aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy betiltották. Évekig csak a fióknak írt, miközben egy gyárban dolgozott. De alkot és úgy, ahogy eddig soha: szabadon. Micsoda paradoxon a szabadság a kommunizmus legkeményebb időszakában. Mégis, ekkor találta meg a hangját, 50 évesen. Amikor nem volt lektor, nem volt közönség és nem voltak elvárások. Csak ő és a gondolatai. Azt írta, amit írni akart, következmények nélkül. Gondoljunk mindig erre, amikor attól félünk, hogy jaj lemaradtunk a többiekhez képest: mindenkinek meg van a maga ideje. Kinek 10 évesen, kinek 20, és van, akinek 50 felett jön el ez a pont. Siettetheted, de hiába. A sors vagy hívjuk bárminek, nem hülye, majd ő tudja, mikor állsz rá készen. Csak aztán győzd felismerni, hogy ez a te utad.

Kétségek mindig lesznek bennünk, biztos Örkényben is voltak: vajon megírt-e mindent, amit meg kellett írnia és megtörtént-e minden, aminek meg kellett? Talán igen, nem tudhatjuk.

Az biztos, hogyha eljön a vég, és elérünk arra a bizonyos utolsó oldalra, én is ilyen őszintén és vidáman szeretnék szembe nézni a legnagyobb kritikussal; saját magammal.

(Visited 7 times, 1 visits today)

No Comments

    Leave a Reply

    Facebook
    Instagram