Magazin, Kulturmoraj

Grecsó Krisztián: Vera – ajánló

Tudom, hogy mindenki azt mondja, ne a borító alapján ítéld meg a könyvet, én a Vera esetében mégis ezt tettem. Méghozzá milyen jól. Grecsó Krisztián munkásságát régóta követem, legyen az zene, esetleg vers, könyvet még nem olvastam tőle, ami mostanra szörnyű hiányosságnak bizonyult. Amikor a könyvesboltban a kezembe akadt a Vera, csak a fülszöveget olvastam el és máris tudtam, nekem ez kell.

Ha nagyon muszáj lenne bekategorizálni ezt az alkotást, akkor talán ifjúsági regénynek nevezném, de annak semmiképpen sem a szokványos formáját kell elképzelni. Szegeden járunk, a 80-as évek gulyáskommunizmusában és egy kiskamasz, Vera szemén keresztül látjuk ezt a fura, felnőttek által uralt világot.

Semmiképpen nem akarok spoilerezni, mert úgy érzem, ez egy olyan regény, amit mindenkinek el kell olvasnia. Grecsó Krisztián valami elképesztően hitelesen hozza a kissé naiv, de mégis nagyon tudatos gyerekhangot a regényben. Annyira gyorsan bele tudtam helyezkedni ennek a kislánynak a világába, hogy az szinte engem is meglepett.

Grecsó Krisztián

Sokan hiszik, a múlttal már nem érdemes foglalkozni, ami elmúlt, az elmúlt, kár bolygatni. Pedig mennyire fontos, hogy néha visszatekintsünk arra a gyerekre, aki voltunk. Amikor még az igazság volt a legfontosabb, amit a körülöttünk lévő felnőttek igyekeztek elferdíteni. Néha csupa jószándékból, néha csak kényelemből. Pedig egy gyerek ösztönösen tudja, ha valami bűzlik.

Vera is érzi. Érzi a zsigereiben, hogy valami nagy titok veszi körül őt és a családját. Elképesztő érzékenységgel van a világ dolgai iránt és minden kis rezdülésből tudja, ha valami nincs a helyén.

Sok fontos kérdést boncolgat ez a könyv, ami még egy felnőttnek is megterhelő lenne, nem hogy egy éppen csak fejlődésben lévő elmének. A barátság és annak átalakulása, az első szerelem, és a feltétel nélküli szeretet, amit a család jelent; ezek mind előkerülnek a könyvben.

Egy igazi kalandregény, amelynek minden egyes epizódja azt a cél szolgálja, hogy Vera végre megtalálja önmagát. Tisztáznia kell azt a sok-sok kérdést, ami az identitásával kapcsolatban felmerül, hogy elfogadja magát, ami talán mindenki számára a legnehezebb feladat.

Képzeljük csak el egy pillanatra, hogy rájövünk, nem azok vagyunk, akiknek hittük magunkat és minden, ami körülvesz minket, csupán hazugság vagy legalábbis törékeny múlandóság. Ez egy olyan felnövéstörténet, amin – még ha nem is ilyen drasztikus módon – de mind keresztül kell, hogy menjünk. Talán mindannyian emlékszünk arra az érzése, amikor először láttuk a saját családunkat olyannak, amilyenek. Minden hibájukkal, idegesítő esendőségükkel együtt. Amikor elfogy a mese, a köd, a felnőttség pátosza. Amikor felnővünk.

Vera ezeket az érzéseket mind megtapasztalja, amelyre az élet és a körülmények veszik rá, és a belülről jövő kényszer, hogy végre tudnia kell az igazságot. Itt ez a kislány, aki sokkal bátrabb, mint az őt körülvevő felnőttek, akiknek meg kellene védeniük őt. Mert nekik fontosabb a saját érdekük, a saját hazugságaik, amiket maguk köré építettek és ami a kényelmüket szolgálja.

Ez a történet és annak minden szereplője egyébként szépen reflektál a korszellemre is, amit körbe lengtek a féligazságok, hazugságok és az örök félelem, hogy mindezek kiderülnek. Mert van, hogy csak ez tart össze dolgokat: legyen az egy rendszer, egy házasság vagy éppen egy barátság.

De azért nem kell rögtön elkeseredni, vannak olyan minták és örökérvényű igazságok, amelyek felül tudják írni ezeket. Ilyen a szeretet. Talán elcsépelten hangzik, de továbbra sem hiszem, hogy van bármi, ami erősebb lehet, mint a feltétel nélküli szeretet, ami összeköt két embert.

Ha tetszett, oszd meg!
Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük