Ambíció

“Imádom nézni, amikor büszkeség tölti el a szívét…” – interjú Tamás Rékával, 2020 20onévesével

A 20on magazinnal közösen indított pályázatunk nyertese Tamás Réka, aki a legtöbb közönségszavazatot kapta, és ezzel kiérdemelte a 2020 20onévese címet. Réka jelenleg újságíróként, valamint sajtóreferensként dolgozik, és álma, hogy létrehozzon egy létesítményt beteg gyerekek számára. Szívhez szóló története ugyanis testvéréről szól, a szellemi fogyatékossággal élő Barnikáról. Ez pedig egy rendhagyó Ambíció interjú.

Milyen együtt élni szellemi fogyatékos testvérrel? Gondolok itt arra – azon túl amiket a cikkben írtál -, hogy hogyan kommunikáltok, milyen közös programokat csináltok, mert sokaknak sajnos fogalmuk sincs arról, hogy hogy zajlik az ő és a környezetük élete.

Pontosan olyan az élet a testvéremmel, mint egy egészséges emberrel. Vannak nehezebb pillanatok, napok, hetek, amikor frusztráltabb és agresszívabb, de ez velünk is előfordul. A kommunikáció türelmesebb kell, hogy legyen, annak érdekében, hogy nyugodt maradjon a hangulat.  Ekkor úgy kell közölnünk a dolgokat, hogy az megfeleljen az ő tűrőképességének. Hiszen ha idegesebben szólunk hozzá, akkor ő annál idegesebb lesz, így a versenyt ő nyerte. Ezért igyekszünk higgadtan, kedvesen és minél nagyobb együttérzéssel beszélni vele, de ez nem mindig megy egyszerűen. Közös programokra nekem nagyon kevés időm van, mert elég sokat dolgozom, és amellett rengeteg projekt fut, amelyeken még folyamatosan munkálkodni kell. Azonban ha az idő engedi, tévét nézünk, játszunk a kutyánkkal, elmegyünk rokonokhoz, vagy ebédelni. A házimunkában pedig mindketten közösen kivesszük a részünket, rengeteget segít nekem.

A 20on magazinon megjelent cikkedben írtad, hogy a fogyatékkal élők folyamatosan társadalmi előítéletekkel szembesülnek. Esetleg tudsz erre példákat hozni, hogy most felnőttként mit tapasztalsz, hogyan állnak hozzátok az emberek? Ezeket hogyan kezelitek?

Valójában hozzánk ma már olyan emberek állnak közel, akiknél nem merül fel ez a probléma. A barátaim elfogadták őt, sőt iszonyatosan nagy szeretettel közelednek felé, amelynél jobb érzés számomra nincs. Volt rá példa azonban, hogy láttam bizonyos személyeken, hogy nem tudnak azonosulni vele. De őket sosem hibáztattam, hiszen nem egyszerű dolgok ezek, viszont mindig elmondom, hogy ő nem tehet róla, hogy így született, és ez általában megoldja a feszültséget. Én sokat beszélek erről, nem azért, mert a testvérem ezzel él együtt, hanem hogy ne legyen tabu, mert úgy gondolom, ezek a dolgok a XXI. században már nem szabadna gondot okozzanak. D ezt nem mindenki gondolja így. Én iszonyatosan nyitott személyiség vagyok, a szabadszelleműségnél kevés dolog fontosabb nekem, mindent el tudok fogadni és mindenkit úgy, ahogy van. Előítéletek már nincsenek bennem, de sokszor ledöbbenek én is, ami aztán pillanatokon belül elmúlik, és ezt a testvérem betegségének köszönhetem.

tamási réka
Fotó: Tamási Réka
Milyen lehetőségei vannak itthon a szellemi fogyatékkal élőknek?

Közel sem annyi, mint külföldön. Már Magyarországon is sokkal több lehetőség van, mint itt Romániában, aztán Székelyföldről nem is beszélve. Talán pont emiatt, mert kevés ember tud velük azonosulni, így nem foglalkoznak velük. Csak az haladjon, aki egészéges. Szomorú, de ez a valóság. Nem mondom, hogy az évek alatt nem alakult a helyzet, de édes kevés ahhoz, ami kellene, hogy legyen. Azt látom, hogy egyszerűen nincsenek jó megoldások, hogy nem jól közelítik meg ezeket a személyeket. A testvérem Oltszemen járt iskolába, de soha nem engedtük volna, ha tudjuk, hogy milyenné változott az iskolás évek alatt, azóta még nehezebb vele bánni. A neveltetés fogalma valahogy elveszett, annak ellenére, hogy imádni való tanárai voltak, a többi gyerek hatására teljesen átalakult.

Szintén a cikkben említetted, hogy te sosem leszel tele annyi szeretettel, mint a testvéred, ez alatt pontosan mire gondoltál, miért érzel így?

Szerintem ti is megfigyeltétek, hogy egy beteg gyerek sokkal többet tud nyújtani érzelmi szinten, mint egy egészéges. Őket nem fertőzi meg a világ, mert ők csakis a sajátjukban élnek. Nem éri annyi külső hatás, mint minket, annak ellenére, hogy rengeteg előítélettel kell egész életük során szembesülniük. Hamarabb megbocsájtanak, és engedik el a rossz dolgokat, mint mi.

Mikor jött el az a pont mikor elfogadtad a helyzetet, és tulajdonképpen mit gondolsz, mi segített ezt elérni leginkább?

Későn. Az  egész gyerekkoromat egyedül töltöttem, mert a testvérem bentlakásos iskolába járt, és csak két–három hetente volt itthon pár napot, így bár tudtam, hogy van egy bátyám, mégis olyan volt mintha egyke lennék. Középiskolában beszéltünk többet a szellemileg fogyatékos emberekről, hiszen közel állt ez a téma ahhoz, amit tanultam. Ekkor kellett írjunk egy történetet, és az enyém a testvéremről szólt. Nem tudtam felolvasni, könnyek törtek elő belőlem. Azt hiszem az volt a fordulópont, és akkor döntöttem el, hogy egyszer lesz egy olyan intézmény, ahol tényleg olyan neveltetésben és oktatásban részesülnek a hozzá hasonlók, amelyet megérdemelnek, és amely hasznos is lesz számukra.

Mi a legkedvesebb emléked Barnikával?

Húh. Szerintem nincs egy legkedvesebb, de ha mégis ki kellene egyet emelnem, akkor az az egyetemi ballagásom lenne, mert imádom nézni, amikor büszkeség tölti el a szívét, ha rá néz a kishúgára.

Fotó: Tamási Réka
Biztos, hogy nagyon sok család van, akiknek egyik tagja szellemi fogyatékos, mit üzennél nekik?

Az Isten csak olyan embereknek ad nehéz feladatokat, akik elég erősek hozzá, akik nagy dolgokra elhívatottak, és akikben rengeteg a szeretet. Az élet nem egy álomvilág, kegyetlen hely, de mindennek megvan az oka és emellett a szépsége. Akinek van egy fogyatékkal élő családtagja, ő megtanul minden apró dolognak örülni és küzdeni. Küzdeni érte, küzdeni azért, hogy neki jobb legyen és küzdeni az azonosulásért, elfogadásért. Hálás vagyok, hogy Barnika a testvérem, és soha nem fogom szégyellni azt, hogy nekem beteg testvérem van!

(Visited 2 354 times, 1 visits today)

No Comments

    Leave a Reply

    Facebook
    Instagram