Ambíció

Interjú Rutai Lilivel és Solti Hannával, a Vénusz projekt podcastereivel

Vénusz projekt

A Vénusz projekt szlogenje úgy szól, hogy „Érdekes nőkkel beszélgetünk, nem csak nőknek érdekes témákról”. Azt gondolom nagyon találó a választás, és illik a podcast háziasszonyaihoz, hiszen a vendégeikhez hasonlóan ők is nagyon érdekes nők, ki is faggattam őket néhány, nem csak nőknek érdekes témáról!

Meséljetek kicsit a kezdetekről, hogyan jött a Vénusz projekt ötlete, mi motivált benneteket, hogy podcastelésbe fogjatok, és nem utolsó sorban mi ihlette magát az elnevezést?

Lili: Én a névválasztásra térnék ki először, az vicces sztori. Nagyjából tavaly május-június környékén kezdtük el szervezni a podcastot, és már rég meg volt a teljes koncepció, hogy milyen borítóképünk lesz először, hogy miről fognak szólni az epizódok, de egyszerűen nem tudtunk nevet találni ennek az egésznek. Sokat kísérleteztünk különböző szókapcsolatokkal, de semmi nem volt elég jó. Így jutottunk el augusztusig, mikor is egy nap a teraszunkon ücsörögtünk, és nyilván bort ittunk, (nevetnek) beszélgettünk mindenféle témáról, mikor így teljesen véletlenül eszünkbe jutott, hogy uhh, Vénusz projekt! És ez annyira tetszett mindkettőnknek, hogy meg is tartottuk.

Hanna: Lilivel szaktársak voltunk az egyetemen, de teljesen más körben barátkoztunk össze. Viszont kiderült, hogy ő elvégzett egy podcast készítő kurzust (Lili: a Független Médiaközpontban), meg egyébként is nagy rajongója a podcastoknak. Aztán a suli után egy-másfél évvel rám írt, leültünk beszélgetni, akkor mesélte el, hogy ő szeretne csinálni egy podcastot, és rám gondolt, hogy lehetnék a társa. Nekem meg ez nagyon jól esett, tetszett az ötlet, úgyhogy belementem, és onnantól együtt találtuk ki a koncepciót. Pedig előtte nem sok közöm volt ehhez a műfajhoz, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közel kerülök hozzá.

Lili: Az alapkoncepció az volt, hogy egy nőkkel, nem is feltétlenül feminizmussal, de a nőiességgel, és az ehhez kapcsolódó élményekkel foglalkozó podcastot szeretnék. Mert én tényleg nagyon sok – főleg külföldi – podcastot hallgatok, szinte függőként, amik különböző nőkről, vagy gendersemleges emberekről szólnak, az ő élethelyzetükről, foglalkozásukról, tapasztalataikról, és nekem ez nagyon hiányzott a magyar podcast piacról. Nem nagyon találtam olyat itthon, amivel én egyébként feminista fiatal magyar nőként teljesen tudtam volna azonosulni. Ebben láttam egy kisebb piaci rést, hogy biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek ez hiányzik, és aki szívesen hallgatna magyarul nőket ilyenekről beszélgetni, nem csak felszínes dolgokról. Ez volt a motivációnk, hogy nőket szólaltassunk meg, akiknek a hangját amúgy nem feltétlenül hallaná az ember.

Hanna: Igen, engem is nagyon régóta dühített, hogy a különböző médiareprezentációkban, vagy díjátadókon, ahol nőket kiemelnek, szinte sehol nem esik szó olyanokról, mint a tudományos, akadémiai közeg, a civil szféra, az egészségügy, hanem csak a divat, a szépségápolás, meg a wellness kerül terítékre a nőkkel kapcsolatban. Miközben mindannyian tudjuk a saját életünkből is, hogy ezeken a pályákon egyébként nagyon sok és fontos női példa van, akikről jó lenne többet hallani. Nekem ezért tetszett Lili ötlete, mert ez az igény már bennem is nagyon erősödött egy ideje. És gondoltam ahelyett, hogy azon dühöngenék, miért nincsen ilyen platform, lehetnék inkább én az egyik, aki segít ezt egy kicsit előremozdítani.

Lili: Meg amúgy jó egy kicsit változtatni azon, hogy a fiatal lányok előtt szinte csak az influenszerek vannak, mint példa, őket dobja fel a kereső, miközben számtalan más értékes nő van ebben az országban, akitől tanulhat az ember, vagy akik fontos üzenetet közvetítenek nekünk.

A beszélgetéseitek során nem egyszer előkerül a feminizmus fogalma, ami manapság sajnálatos módon kapott egy negatív felhangot. Magyarországon mennyire igaz ez és mik az okok e mögött? Titeket ért bármilyen rossz tapasztalat, azért mert beszéltek erről?

Lili: Szerintem Magyarországon sosem volt népszerű a feminizmus. Egy ideig volt egy célja, de utána derogálódott, kicsit ilyen szitokszóvá vált. Mindig is inkább egy réteg dolog volt, nem létezett populáris formája. Például hiába fordították le magyarra a Scarlett Curtis: Egy feminista nem visel rózsaszínt és más hazugságok-at, sosem kelt el akkora példányszámban, mint mondjuk az angol anyanyelvű országokban. Csomó könyv van egyébként a populáris feminizmusról, amiket még csak le sem fordítottak, így hogyan is tájékozódhatott volna a témában egy magyar ember. Kimaradt tehát a feminizmus népszerű fázisa, amiből aztán tovább lehetett volna menni egyéb ágazataiba.

Hanna: Igen, teljesen egyetértek Lilivel. Amellett, hogy Magyarországon nem vonult be a mainstreambe a feminizmus, az underground közegekben is épp csak alakuló fázisban vannak az önszerveződő közösségek.

Lili: Én egyébként gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy a tágabb társaságomban pár embernek meg kell magyaráznom, hogy amúgy a feminizmus az nem azt jelenti, hogy szeretném kiirtani a férfi nemet, vagy azt szeretném, hogy a nők felsőbbrendűek legyenek, hanem egész egyszerűen csak egyenlőséget. És általában az a reakció erre, hogy „jé, igazad van, akkor én is feminista vagyok, csak eddig sosem gondoltam magamat annak, mert negatív dolgokat csatoltam ehhez a szóhoz”. Én ezért kezdtem bele annak idején a Mindennapi Feminizmus című blogomba, hogy kicsit tisztázzam ezt a fogalmat. Aztán utána párszor visszahallottam, hogy úgy beszélnek rólam a hátam mögött, hogy „jajj hát a Lili nagyon kedves lány, csak feminista”. Szóval sajnos vannak, akikben ez maradt egy ilyen negatív valami.

Fotó: Fejér Bernadett

A Vénusz projektet nevezhetjük egyébként feminista podcastnak?

Hanna: Mi a podcastot nem hívjuk feminista podcastnak, szándékosan, de ennek nem az az oka, hogy félünk a megbélyegzéstől, inkább az, hogy nem szeretnénk lekorlátozni magunkat. Mert ha ezt állítanánk, akkor lenne egy ilyen elvárás, hogy minden egyes beszélgetésnek erről kell szólnia. Miközben vannak epizódok, amikben nem is kerül elő ez az aspektus. Éppen ezért azt szoktuk mondani, hogy egy feminista témákkal is, vagy főleg azokkal, de nem kizárólag azokkal foglalkozó podcast vagyunk. Nőket hívunk meg, akik számunkra valamilyen fontos értéket képviselnek, vagy fontos dologgal foglalkoznak, vagy akár olyan értékeket vallanak, amikkel mi nem tudunk azonosulni, de szerintünk érdekes lehet másoknak. Ezeket a történeteket szeretnénk megosztani a hallgatókkal és egyben a saját látókörünket is szélesíteni.

Lili: Szerintem ezzel a kijelentéssel a közönségünket is lekorlátoznánk. Lehet, hogy emiatt valaki nem hallgatna minket, mert számára ez egy negatív vonzatú szó. Viszont így, hogy nem jelentjük ki, hogy mi egy feminista podcast vagyunk, esetleg nagyobb eséllyel talál ránk, és még akár változhat is a véleménye magáról a feminizmusról is azáltal, hogy meghallgat néhány epizódot.

Szerintetek mi az oka, hogy ennyire mély, negatív érzéseket kötnek sokan a feminizmushoz? Egyáltalán mennyire tájékozottak az emberek ebben a témában?

Lili: A feminizmus első és második hullámáról talán a történelemkönyvek az apróbetűs részben megemlékeznek, de úgy igazán nem a tananyag része a női mozgalom. Szerintem sokan kerülnek ki gimiből úgy, hogy egyáltalán nem találkoznak azzal, milyen történelme van a feminizmusnak. És egyébként szerintem nem csak a lányoknak lenne fontos, hogy képben legyenek ezzel, hanem a fiúknak is. Ehhez hozzátesz az, hogy a népszerű cikkek is csak a radikális nézetekről szólnak. Például, hogy mekkora hónaljszőrrel jelent meg ez a feminista, vagy mennyire gyűlölik a férfiakat a mozgalom szószólói.

Arról senki nem ír, ha valaki a női hajléktalanságot kezdte vizsgálni feminista szempontból, vagy bármi hasonló kevésbé botrányos, ámbár fontos, a nőket érintő területen kezdett kutatni. És hogy még ma is sokan azt gondolják, hogy egyenlőség van már a Kádár-korszak óta, hiszen nők is mehetnek dolgozni, vezethetnek, szavazhatnak. A legtöbben nincsenek tudatában annak, hogy miben vagyunk mi nők lemaradva, vagy egyáltalán mi a feminizmus lényege, ezért nem is értik, hogy mit szeretnénk még.

Hanna: Igen, ezek a nézetek konzerválják a társadalmi beállítottságokat. Arról egyébként sokszor elfeledkezünk, hogy mi itt Európában egy burokban élünk; valamilyen szinten itt már megvalósult a feminizmus, de mindeközben a világnak van egy sokkal nagyobb része, ahol ez még jogilag sem jöhet létre, és a társadalmak erre még nincsenek ráállva. Ezért szerintem, akik azt gondolják, hogy a feminizmusra már nincsen szükség, azok nem veszik figyelembe azt, ami Európán, vagy akár csak a saját burkukon kívül van.

Lili: Én azt gondolom, hogy ehhez nem is kell kilépni Európából, hiszen országunkon belül a főváros és egyes vidéki területek között is hatalmas különbségek vannak. Például van, aki nem tud kiszabadulni az anyaszerepből, mert nincsen lehetősége mondjuk fogamzásgátlásra. Abban a térségben vagy közösségben az elsődleges probléma a szegénység, azt kéne első körben megoldani, utána lehetne csak egyáltalán kitérni az egyenjogúságra, addig ez abszolút nem élvez prioritást.

Mindketten újságíróként dolgoztok a podcast mellett. Kicsit átveszem a szerepeteket, és most én kérdezlek titeket, hogy a szakmáitokban hogy látjátok a nők helyzetét? Ért titeket bármilyen megkülönböztetés vagy negatív élmény, pusztán azért mert nők vagytok?

Lili: Podcast szakmában nem, az egyelőre egy elég elszigetelt szakma. Újságírásban viszont abszolút. Én pár éve dolgozom közéleti, politikai újságírásban pont ezért is, mert a feminizmust szeretném bevinni, és voltak nagyon rossz tapasztalataim nagy újságoknál. Konkrétan nem vettek emberszámba, „Lilikéz”-tek, és mindig rám osztották a divattal, sminkkel, fogyással kapcsolatos témákat. Miközben mondjuk én a menekülthelyzetről, a nők helyzetéről vagy adócsalásról szerettem volna írni. De hiába, mert amint ezek a ’csajos’ dolgok felmerültek, rögtön rám sózták azokat, talán mert nőiesen öltözködtem, vagy mert fiatal voltam. És mire ezekkel végeztem, nem maradt időm a komolyabb témákra, amik valójában érdekeltek volna.

Hanna: Én főleg a zeneiparban tevékenykedem, az teljesen más, informálisabb kapcsolatokon és érzelmi alapokon működő közeg. Nekem is voltak olyan tapasztalataim, hogy valami másképp alakult, mert lány vagyok. A zeneiparban sokszor alulreprezentáltak a nők, kevesebben vagyunk, így sok szempontból nehezebb érvényesülni. Ennek számtalan oka van, köztük olyan egyszerűnek tűnők is, minthogy sokszor nagyon sokáig fent kell maradni éjszaka, és onnantól, hogy például gyereket vállalsz, nem tudod feltétlenül összeegyeztetni a kettőt.

Lili: Hozzátenném, hogy nem csak rossz példák vannak, én manapság már csak olyan portáloknak, újságoknak írok, ahol rám bíznak hozzám közel álló, nagyobb lélegzetvételű témákat is, úgyhogy szerencsére azért ilyet is találni.

Fotó: Fejér Bernadett

Hanna: Vannak olyan helyek, ahol elindultak törekvések abba az irányba, hogy minél több női szemmel színesítsék a csapatot, mert teljesen más nézőpontok találkozhatnak így. Én jelenleg csak férfiakkal dolgozom együtt, de ők mind üdvözlik a feminizmussal kapcsolatos témákat is, amiért nagyon hálás vagyok.

Lili: Pontosan. Például sok portálon rajtam kívül senkinek nem jutna eszébe női menekültekről vagy a hajléktalanok helyzetről írni, vagy a lengyel abortusztörvényről. Illetve, ha helyszínre megyünk, például a menstruációs szegénységgel kapcsolatban is nyitottabbak esetleg egy szállón az ott élők, ha egy nővel kell beszélgetniük, mintha egy férfi ülne velük szemben. Ezért sok esetben nagyon hasznos, szükséges, hogy minden nem képviselje magát egy cégnél, hiszen más-más dolgokat tudnak erősíteni.

Térjünk vissza kicsit a podcastre. Ti teljesen önerőből csináljátok ezt az egészet?

Hanna: Van egy-egy szponzorációs törekvés, amik inkább szimbolikusok, és nem állandók, de ettől még nagyon fontosak. Ezeket leszámítva viszont igen, ez egy teljesen önerőből készülő dolog. Szerintem egyébként mindkettőnknek célja – azon túl, hogy amúgy nagyon szívesen fogadunk olyan szponzorációt, amit bele tudunk illeszteni a képbe projekt szerűen – hogy ez meg is maradjon egy ilyen önálló, önfenntartó, független terméknek.

Ez azért van, mert nem szeretnétek, hogy beleszóljanak a munkátokba?

Lili: Abszolút. De amúgy hozzátenném, hogy volt már olyan, hogy a szponzor beleszólt abba, hogy miről beszéljünk, de valójában ez egy könyvesbolt volt, aki adott a kezünkbe egy könyvet, hogy az íróval beszélgessünk, és ilyen szinten viszont nagyon örültünk neki. Nem szabták meg a kérdéseket, hogy miket tehetünk fel. Viszont, ha olyan könyvet adtak volna a kezünkbe, vagy egy olyan márka keresett volna fel minket, amit nem tudunk beilleszteni, akkor arra nemet mondtunk volna. Akkor is, ha fizetnek nekünk valami nagy összeget, mert szeretnénk hitelesek maradni. Így azonban, hogy ez egy egyenértékű partneri kapcsolatot volt, nem egy szponzor általi alávetettség, nagyon örültünk neki.

Hanna: Szerintem ebben nagyon éles határaink vannak, közösen szabjuk meg, hogy mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem, mert esetleg nekünk nem tetsző irányba tolhatja a mi megítélésünket – akármilyen médiaszereplésről vagy együttműködésről van szó.

Lili: Meg nem is feltétlenül csak a megítélés miatt, hanem mert ez a podcast nekünk egy olyan felület, ahol tényleg azt tudjuk csinálni, amit a legjobban szeretünk. Mert a mindennapi munkánkban ugye azért nagyon nagy szerepe van annak, hogy az olvasók mit szeretnének, a főszerkesztő mit szeretne, a hirdető mit szeretne, stb. A Vénusz projektben megvan a saját döntési jogunk, és ez egy csodálatos érzés szerintem. Ebből kifolyólag nem is az alapján választunk interjúalanyokat sem, hogy kinek több a követője, vagy ki fog nagyon jól marketingelni minket, hanem, hogy számunkra kinek érdekes a mondanivalója.

A Vénusz projekt tehát a gyermeketek, egy szerelem projekt, amit nem a haszonszerzés mozgat, hanem a belső motiváció, talán pont ezért is olyan sikeres. Keresetre azonban minden embernek szüksége van, ennek forrása nálatok az újságírás. Szerintetek ma itthon meg lehet élni ebből?

Hanna: Nem feltétlenül könnyű megélni belőle, ez most egy piaci értékét tekintve nem jól fizető szakma, és szerintem kormányközeli cégeknél, médiumoknál sem feltétlenül jobb jelenleg egy újságíró helyzete.

Lili: Én ettől függetlenül egyébként optimista vagyok. Szerintem, ha az ember be tud vállalni mellette egyéb projekteket, legyen szó akár ugye egy podcastről, ami egyszer talán hoz pénzt, vagy egy tv-s interjúról, egy beszélgetés moderálásáról, vagy bármi ilyesmiről, ami esetleg kapcsolódik valahogyan az újságíráshoz, akkor úgy már azért nem olyan rossz a helyzet. Én úgy nevelkedtem, hogy a szüleim azt mondták, bármi lehetek, mert ha elég szorgalmasan és lelkesen csinálom, akkor meg fogok tudni élni. És az újságírással is kicsit így vagyok, hogyha fel tudom ismerni az aktuális trendeket, ha tényleg teljes szívvel dolgozom, és imádom csinálni, akkor csak nem fogok éhen halni.

Hanna: Én is így gondolom. Lehetnék egy nagyon tehetségtelen informatikus is, és úgy is éhen halhatnék, de én azt választottam, hogy csinálok valamit, amit a hivatásomnak érzek és nagyon szeretek. Másodlagos faktor, hogy egyébként ezzel mennyit lehet keresni, mert elsősorban az érdekel, hogy amíg nekem ezzel van dolgom és élvezettel csinálom, addig ez lesz, minden más pedig meg fog oldódni. Én egyébként minden pályáról úgy gondolkozom, hogy meg is lehet élni belőle, meg nem is. Nem csak rajtunk múlik sajnos, de nyilván minden szakmából tudsz olyan példát hozni, hogy valaki nagyon sikeres benne, valaki meg nagyon nem. Nyilván vannak olyanok, amikből többet, és amelyekből kevesebbet, ez piacfüggő, ami meg állandóan változik.

Szerintetek ebben a szakmában jobban keresnek a férfiak a nőknél?

Hanna: Én nem tapasztalatok ilyesmit. Inkább abban mondanám a különbséget, hogy lehet, hogy több lehetőséghez jut egy férfi, ami által egyébként végül is többet keres. De ez nagyon sok más szakmában is így van, illetve az újságíráson belül is “szakterület” függő.

Fotó: Fejér Bernadett

Egyik epizódotokban szóba kerül az irodalom, és, hogy mennyire férfias műfaj ez, vagy volt eddig. Ez is befolyásolhatja a nemi egyenlőtlenségek alakulását?

Hanna: Persze, ha belegondolsz, nem használod azt a jelzőt, hogy férfi író, vagy férfi irodalom. Azt használod, hogy irodalom, vagy női irodalom. Főleg történeti okokból alakulhatott ez így, hiszen a nők évszázadokig ki voltak zárva az oktatásból és a munka világából is. A nők nem járhattak iskolába, nem szerezhettek olyan műveltséget, vagy ha mégis, akkor szó nem lehetett róla, hogy kiadjanak egy könyvet. Tehát az irodalom maga “férfinak” indult.

Lili: Ráadásul még ma is azt tanuljuk gimnáziumban, általános iskolában, hogy ha férfiak élményeiről olvasunk, az az irodalom. Pál utcai fiúk, Egri csillagok, hány olyan kötelező olvasmány van, amiben férfiak a főszereplők. Verselemzés ugyanez. A lányok hozzászoknak ahhoz, hogy férfiak érzéseiről olvasnak. Ami tök jó, de a fiúk ezzel szemben sosem olvashatnak így a nők érzelmeiről.

Hanna: Abszolút. Ha van is női szereplő ezekben a könyvekben, akkor ő általában egy passzív szereplő: a királylány, akit meg kell menteni, vagy valakinek a felesége. Persze van egy-két kivétel, de ettől eltekintve nagyrészt férfi szemszögből nézed a történéseket. És ezek ugye már gyerekkortól kezdve nem segítik azt, hogy egyenlően lássa az ember mindkét oldalt, hiszen ezeket a példákat látjuk gyerekként, ebből táplálkozunk.

Mióta elkezdtétek a Vénusz projektet, kaptatok olyan visszajelzést akár fiatal lányoktól, hogy a ti hatásotokra viszont átértékelték ezeket a dolgokat?

Hanna: Nagyon sok ilyen volt, igen, és egyébként ez az egyik dolog, amiért megéri ezt az egészet csinálni.

Lili: Nem gondolom egyébként, hogy ez egy elszigetelt dolog, ami csak a mi hatásunk, inkább egy jelenség manapság. Hiszen egyre többen foglalkoznak vele. Aztán igen, itt vagyunk mi is, lehet, hogy éppen csak az utolsó lépésként, de hozzá tehetünk valakinek a gondolkodásmódjához. És nagyon jól esik az, mikor azt halljuk valakitől, hogy ha csak egy egészen picit is, de változtattunk a gondolkodásán, hozzáállásán.

Globálisan is változik akkor a helyzet a feminizmus megítélésével kapcsolatban?

Hanna: Én abszolút úgy látom, hogy egy nagyon nagy világrendbeli és társadalmi változás küszöbén állunk, aminek mi is természetesen a részesei vagyunk.

Lili: Én imádok például ebben a korban feministának lenni, mert még annyi mindent meg lehet változtatni. Rengeteg feladat van előttünk, nagyon sok cél, amiket még meg lehet valósítani. Tehát szerintem ez egy pozitív kor ilyen szempontból. Nem könnyű, de pozitív. Főleg Magyarországon, ahol egy rettenetesen rossz helyzetből indulunk, de hát ez van.

Mik a terveitek a podcasttal kapcsolatban?

Hanna: Nagyon sok izgalmas téma van éppen terítéken, amiknek egy részét már fel is vettük. Vannak köztük, amik nekünk is komfortzónán kívüliek, de pont ettől lesznek még izgalmasabbak számunkra is. Illetve szó volt arról is, hogy csinálunk fesztiválokon kerekasztal beszélgetéseket, de ugye idén ezek sajnos elmaradtak, de reméljük, jövőre lesz alkalmunk bepótolni.

Lili: Ezeken kívül pedig szeretnénk majd közös epizódot másik podcasttel is, ami nagyon izgi lesz. Meg gondolkodunk merch megalkotásában is.

Van egy kérdésünk, amit minden Ambíció rovatos interjúalanyunknak felteszünk: mit tanácsolnátok azoknak, akik még nem mertek belevágni álmaik, terveik megvalósításába?

Lili: Én azt, amit korábban is említettem már, amit a szüleim mindig tanácsoltak nekem, hogy az lehetek, ami szeretnék, csak eléggé kell akarnom, és szorgalmasnak kell lennem, hogy ne az akadályokat lássam a célom előtt, hanem azokat a módokat, amik segítségével el tudok oda jutni a célig.

Hanna: Én azt tanácsolnám, amit egyúttal a régi önmagamnak is tanácsoltam volna – csak akkor sajnos nem olvastam egy ilyen interjút sem – hogy csináld, mert nincsen vesztenivalód! A nagyapám mondta nekem mindig, hogy „Hanna, eddig is úgy élted az életed, hogy nem voltál xyz, maximum majd ezután sem leszel.” A legrosszabb eshetőség tényleg az, hogy kiderül, mégsem neked való az a valami, de nincs hiábavaló tapasztalat.

Fotók: Fejér Bernadett
Fotók helyszíne: Pingrumba
Hanna és Lili ruháit a Spark Le Monde biztosította a fotózáson

(Visited 409 times, 1 visits today)

No Comments

    Leave a Reply

    Facebook
    Instagram