Egymásért

Ki gondol a hajléktalanokra? – interjú Dudás Katinkával

Dudás Katinka az Egymásért rovatunk első interjúalanya, akivel beszélgettünk a hazai és bécsi hajléktalanhelyzetről, az utcán élők hátteréről, lehetőségekről és esetleges megoldásokról.

Rovatunk egyik missziója egyébként, hogy a háttérbe szorult egyének és az őket segítő, kevésbé hangot kapó civil szervezetek mellett szólaljunk fel, szakemberekkel, aktivistákkal. Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet társadalmunknak erre a rétegére, hogy kiknek, hol és hogyan tudunk segíteni. Szeretnénk, hogy veletek együtt mi is tovább lássunk a saját kis burkunkon, tágítsuk az ismereteinket, és utánajárjunk olyan társadalmi problémáknak, amik mellett amúgy csak elsétálnánk.

Katinka 7 évig élt Bécsben, szociológiát tanult alap és mesterképzésen. Jelenleg a mesterképzésének a szakdolgozatát írja, melynek keretin belül a Food Not Bombs Civil Szervezetet vizsgálja. Egy multinacionális cégnél dolgozik főállásban, emellett pedig elkezdett önkénteskedni a szervezetnél. Innen jött az ötlet, hogy a kellemeset a hasznossal összekösse, és a szervezet alapján kezdje el írni a diplomunkáját. Katinka eljár a Food Not Bombs eseményeire, főz, pakol, segít, ahol tud, viszi az ételeket ő is a helyszínekre. A csapat koncepciója egyébként a zero-waste főzés. A megmaradt, nem eladott élelmiszereket – pl. Fővám téri piacról – összegyűjtik szombatonként, amikből aztán vasárnap főznek egy jót, és szétosztják az elkészült ételeket hajléktalanok között.

Milyen kereteket adtál a szakdolgozatodnak? Hogyan vizsgálod a kiválasztott szervezetet?

A szakdolgozatomat arról kezdtem el írni, hogy a punkok hogyan szolidaritanak a hajléktalanokkal, mit tesznek értük, és ezt milyen indíttatásból teszik. A fő kérdések benne, hogy mitől érzi valaki, hogy neki aktívan kell rászorulókon segítenie, vagy csak gondolati síkon támogat különböző csoportokat vagy mitől van az, hogy valaki teljesen elutasító lesz a hajléktalanokkal szemben? Min kell keresztül menni, milyen neveltetés áll a szolidáris egyén háttérben? Kik, vagy milyen behatások lehetnek ebben irányadók?

Hogy állsz eddig a konklúzióval?

A megerősödött individualizáció és globalizáció miatt nehéz őszintén együttérezni, vagy tenni a másikért. Szétszakadnak a társadalmak kicsi egységekre, amik között nagyon kevés már a hasonlóság. A szolidaritás pedig akkor működik, ha vannak közös pontok. Erre már vannak újfajta minták, struktúrák, szóval nem csak az van, hogy egy gyár kollektívan feláll, hogy ennyi pénzért nem dolgozunk és így tartanak össze, hanem az is, hogy én azt mondom, punk vagyok, nehéz körülmények között nőttem fel, és azt gondolom, hogy az embereket ne hagyják az utcán, mert akár rám is ez várhatna.
Emellett a régi közös traumák, abból fakadó hiányok alapján nagyon szoros közösségeket tudunk alkotni. Úgy látom, hogy a punkok és a hajléktalanok között megjelenhet egyfajta sorsközösség, vagy párhuzam a fájdalmukban. Ráadásul, ha a punk elveket és ideákat veszed, akkor ezek között olyan eszmék is vannak, amik ugyanúgy relevánsak lehetnek a hajléktalankérdésnél is. Például a tulajdonhoz való jogot sok esetben megkérdőjelezik, elgondolásuk szerint a lakhatás mindenkinek legyen alapvető joga. Emellett azt is el lehet mondani, ha erősen általánosítunk, hogy a punkokat alapból nem zavarja a kosz, a káosz. A tarhálás, pénz gyűjtés vonatjegyre, piára nem áll távol a punk archetípustól, tehát összességében a szociális konvenciók meg- és elvetése erősen kirajzolódik ebben a szubkultúrában, így itt is megjelenhetnek közös vonalak.

hajléktalan
Fotó: Rédai Diána
Mik voltak a tapasztalataid Bécsben és mik az itthoniak a civil szervezetekkel kapcsolatban?

Az én összeshasonlításom nem tud reprezentatív lenni, mert kicsit lesarkítva, Bécsben szociológia szakon a legliberálisabb emberek versenyeznek azon, hogy ki a legelhivatottabb. Nagyobb részben teszik ezt gondolatok síkján, de azért voltak olyan szaktársaim, akik menekülttáborokban, civilszervezeteknél önkénteskedtek.

Ami látványos, hogy Bécsben nagy önszerveződések vannak. Az a nagyon érdekes, hogy itthon óriási az ellentét az állami és a civil szféra között. Ez nagyon kontraproduktív, hiszen ahelyett, hogy együtt dolgoznának, óriási politikai kérdést csinálnak ebből. De nem azok generálják ezt, akik ténylegesen az adott szférában dolgoznak (állami vs. civil), hanem a média, a közvélemény és a politika. Bécsben ez nekem nem tűnt fel. Ott megvan annak a kultúrája, hogy van egy jóléti állam, amire lehet támaszkodni, de nem ér el a keze mindenhova, és ezeken a helyeken segít be a civil szféra. Tehát véleményem szerint jól kooperálnak egymással.

A társadalmi rétegek Bécsben eleve jobban integráltak. A lakások 50%-a állami lakás és emiatt közép és felsőosztálybeliek laknak együtt szegényebb emberekkel. Úgy tűnik, hogy jól működik, alacsonyabb a szegregáció mértéke, bár az igazságba beletartozik az is, hogy Bécsben is nehézkes az átjárás a státuszok között.

Milyen projekteken, kutatásokon vettél részt Bécsben?

Több projektem és publikációm is volt, de amit kiemelnék az az, aminek keretein belül magyar hajléktalanokat kutattam Bécsben. Iszonyatosan nagy ott a magyarok aránya a hajléktalanok között. Igazából leültem velük dumálni minden este, jópárral nagyon jóban is lettem. Nekik segítettem többször kajával, itallal, cigivel, mikor mi kellett nekik.

Ezt egyébként nagyon fontos mérlegelni, amikor mész interjút csinálni, és megkérdezed, hogy mire van szüksége, és az interjúfél azt mondja, hogy 1 liter borra, akkor hozzájárulsz-e az alkohol problémájához, vagy azt mondod, hogy itt van 2 nagyon finom szendvics? Mikor az utóbbit választottam és az utcán élő interjúalanyom azt mondta, hogy de én nem ezt kértem, akkor realizáltam, hogy ne én döntsem már el, hogy ők hogyan akarják élni az életüket. Ahhoz igazodtam, hogy ő mit akart, nem ahhoz, hogy én majd ettől fogom megváltani a világot. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy abban az állapotban, amikor egy hajléktalan konkrétan nem tud magával mit kezdeni, akkor nem egy másik ember agymenése fogja megváltoztatni hirtelen az életét.

A projektek alatt brutális sztorikat hallottam. Volt egy srác, 22 év körüli volt, akkor jött ki a börtönből. Budapesten felszállt egy teherszállító vonatra, mert nem volt pénze a jegyre, de ki akart költözni szerencsét próbálni. Útközben észrevette a sofőr, aki felakart mászni, hogy leszedje őt a vonat tetejéről, de lecsúszott és szörnyethalt. Ezért a srácot börtönbe zárták, és 2-3 év múlva derült ki, hogy nem is ő volt a hibás. Azóta üvegeket gyűjt az utcákon és soha nem fogja tudni elintézni azt, hogy megkapja a kártérítést, ami egyébként járna neki.

hajléktalan
Fotó: Rédai Diána
A kutatásod alapján nagy álmokat dédelgetve mennek egyébként Bécsbe azok az emberek, akikből  mostanra ott élő hajléktalanok lettek?

Van, aki az utcán él és koldul, de van olyan is, aki dolgozni megy ki. Sok hajléktalannak van kint munkája, van, aki utcaseprő, van, aki építkezéseken dolgozik. Egyáltalán nem élnek rosszul magyar viszonylathoz képest, sok esetben a legtöbb pénzüket egyébként hazaküldik. Van, akinek a családja nem is tudja, hogy hajléktalan, vagy tudják, de azért ugyanúgy küldi haza a pénzt.

Persze Bécsben sem tökéletes minden. Az ott élő hajléktalanok mindig azt mondták, „ha te Bécsben éhen halsz, akkor meg is érdemelted”. Bár sokkal több lehetőség van melegétkezésekre, rengeteg a karitász (szeretetszolgálat – a szerk.), ahonnan, ha akarsz, minden nap új ruhával jössz ki. De még így is vannak emberek, akik nem integrálhatóak és továbbra is kinn lesznek az utcákon.

Van olyan sztori, ami nagyon benned maradt?

Igen, rengeteg. A srác, akit nemrég említettem, illetve egy bácsi, akivel interjút készítettem. Neki a beszélgetésünk előtt pár héttel halt meg a barátnője a karjaiban herointúladagolásban. Senkije nem maradt, csak a kutyája. Egy szociális lakása van, lényegében ez a kettő tartotta benne a lelket.

Volt egy 40 éves nő, szintén magyar, régóta él kint, heroinfüggő.  Bécsben rengeteg szervezet van arra, hogy lehozzák a hajléktalanokat a szerhasználatról. Ő például a helyettesítőcuccal lövi magát, és ha tudja, akkor igazi heroinnal. A leszokáshoz a lehetőségek adottak, de nem mindig képesek önszántukból élni is velük. Ezeket az embereket sok esetben a saját családja lehúzza, ha próbálnak felkapaszkodni, vagy megszokták a közösséget, aminek részesei és ez lesz a komfortzónájuk, amit legtöbbször mi, akik jó körülmények között élünk is nehezen adunk fel.

És ezt nem ismerik fel sokan: hogy adhatsz százezer lehetőséget egy embernek, de ha valami nála derékba tört, akkor ő nem fogja felismerni a lehetőséget és nem is tud élni vele. Mert nem érzi azt, hogy ő képes rá, vagy, hogy megérdemelné.
Nehéz és nincs erre tökéletes megoldás, mivel mindannyian tökéletlenek vagyunk. Csak nagyon sokat lehetne javítani. De azzal nem jutunk előbbre, ha azt mondogatjuk, hogy ezek az emberek nem tesznek semmit magukért és meg is érdemlik a sorsukat. Ezek az emberek sok esetben nem is tudnak tenni magukért.  

Érdemes belegondolni abba, hogy mi honnan jövünk, mit kaptunk a környezetünktől és ezzel szemben mások miken mentek és mennek keresztül. Érdekes az, hogy te azt érzed, hogy a saját sorsod kovácsa vagy. Motivált vagy, szorgalmas vagy, de igazából azért, mert ezek az elvárások veled szemben a környezetedben – otthon, az iskolában, a baráti társaságodban, abban a szociális státuszban, amibe te beleszülettél – fel lettek állítva. Azoknak az embereknek, akiknek soha nem adtak semmit, és soha nem is vártak el tőlük semmit, nekik soha nem tanították meg, hogy értékesek, hogyha tesznek önmagukért, annak van foganatja. Ebben a szituációban mégis hogyan legyenek motiváltak, eltökéltek, szorgalmasak? Ezt a hatalmas szakadékot célszerű figyelembe venni.

hajléktalan
Fotó: Rédai Diána
Milyen okból költöztél haza?

Úgy éreztem, hogy a tudást, amit Bécsben megszereztem, fontos lenne itthon kamatoztatnom. Akinek van ambíciója, tehetsége, nagyrészben külföldre költözik. De akkor ki marad itthon? Ilyen alapon kiürülhetne az ország. 

Emellett Bécsben is többnyire azokkal tudtam azonosulni, akik külföldiek voltak. Nem tudtam integrálódni, bár lehet azért, mert kívülállónak tituláltam magam. Ez nem jelenti azt, hogy nem vettem részt a közösségi életben, vagy ne lettek volna barátaim, de egyszerűen nem tudtam magam otthon érezni.

De őszintén szólva, én szeretek itthon lenni. Szeretem ezt a szenvedgetést, próbálkozgatást, meg szerintem nem is kell ezen a téren kétségbe esni. El tudtam menni a Food Not Bombs-hoz, ami tök jó! Itt legalább nem azon versenyeznek, hogy ki a nagyobb értelmiségi vagy szociális hős. Tudják, hogy vannak, csinálnak valami jót, és mindezt alázattal teszik – ezt itthon sok civil szervezet csinálja így, és ezt a hozzáállást nagyon szeretem.

Mi a személyes motivációd egyébként a szociológia mögött? Vagy miért érzed fontosnak a témát?

Engem mindig is nagyon foglalkoztattak az emberi sorsok. A családomban voltak nagyon érdekes életutak, és személy szerint én mindig analizáltam az embereket, helyzeteket. Ez egyfajta túlélési eszköz volt nálam, hogy tudjam, ki mit csinál, hogyan reagál és én ezt hatákonyan fel tudjam dolgozni. Pszichológus viszont nem akartam lenni, mert nagyon beleélem magam a sztorikba, úgy gondolom a túlzott empátiám miatt talán nem lettem volna elég professzionális.  A szociológia lényegében egy lépés hátra, és így kicsit hátrébbról vizsgálom a helyzeteket.

Azt pedig mindig is fontosnak tartottam, hogy segítsünk egymásnak, vagy elnyomó rendszereket ne hagyjunk működni feltétlenül úgy, ahogy vannak. Nem vagyok forradalmáralkat, de az, ami most van, az határozottan nem jó. Nem azt mondom, hogy a balban, a jobban vagy a középben látom a jövőt, hanem próbálok rájönni, hogy mi nem működik, és annak mi lehetne jobb verziója. Engem ez motivál.

hajléktalan
Fotó: Rédai Diána
Szerinted hogyan lehetne változtatni?

Készítettem interjút olyan személyekkel is, akik gyűlöletüket fejezik ki a hajléktalanok iránt. Próbálom megérteni, hogy ez az egész hol csúszott el, hogy miért gondolkoznak sokan ennyire szélsőségesen erről a problémáról. Tény, hogy látványos, hogy mennyi a hajléktalan van az utcán. De akkor se értem, hogy inkább nem az kelt felháborodást, hogy az ellátórendszer nem működik jól, vagy miért nem keresik az átfogó és hosszútávú megoldást, ahelyett, hogy azt mondják, nincs helye embereknek az utcákon. Hiszen attól még nem fog megszűnni a probléma, hogy abban az utcában, ahol ők élnek, nem lesz többé hajléktalan.

Visszatérve Bécshez, ott van büdzsé arra, hogy szociális lakások legyenek. Ez Budapesten gazdasági okokból nem adott. Az egyik gazdasági ok a korrupció is, nem csak a „Magyarország a Monarchia éléskamrája” szerep, vagy sorolhatnánk a különböző történelmi gikszereket, amik visszavetették a gazdaságot. Itthon egyszerűen nem tudnak ennyi pénzt összelapátolni. A szomorú inkább az, hogy még a törekvés sincs meg az emberekben, hogy kicsit is Bécs irányába menjünk. De azt, hogy ez mitől alakult ki, még nem látom. De az biztos, hogy sokan nem is gondolnak bele, mi minden lehet amögött, hogy valaki az utcára kerül. Meglepően nagy a lakosság körében azoknak az aránya, akik személyes problémaként tekintenek a hajléktalanságra és nem látják mögötte a társadalmi struktúrákat, amik szegénységbe taszítják a fél országot.

Egyébként rettenően átfogó és összetett ez a probléma. Itthon iszonyatosan sok a szegénységtől veszélyeztetett ember, nagyjából a lakosság 40%-a.

De a megoldások közé mindenképpen sorolnám az élhető szállók kialakítását, a munkába való hatékony integrálást, hogy részt vehessenek fejlesztőprogramokban, hogy alapvetően emberként kezeljék a hajlék nélkül élőket.

Ebben szerepet játszik ugyanúgy a dzsentrifikáció, hogy az albérlet árak ennyire magasak és a szociális munkások fizetéséről még nem is beszéltem. A képzések egyébként tök jók, de a fizetések miatt nagyon hamar kiégnek a szociális szférában dolgozók. Nem egy hálás helyzet, mikor azt látod, hogy a munkád 2-3%-ának van értelme.

Én egyébként szerencsésnek tartom magam, hogy a főállásom mellett van időm ezzel is foglalkozni. Szerintem fontos, hogy próbálkozni kell és nem feladni, még ha néha azt is érezzük, hogy mindaz, amit csinálunk, egy szélmalomharc.

(Visited 566 times, 2 visits today)
Facebook
Instagram