Ambíció

5. interjúalanyunk Biró Veronika, gyűjtsetek tőle is inspirációt!

Ha javukra fordítod az évek során összegyűjtött tapasztalataidat, szinte biztos, hogy Te is megvalósíthatod a terveidet! Veronika, a 24 éves restaurátor elmesélte nekünk, hogy jutott el odáig, hogy biztosan kijelenthesse, sikerült megtalálnia a helyét.

Mesélj magadról, hol volt öt éve Biró Veronika és hol van most?

Öt éve ilyenkor nyáron számoltam vissza a napokat a balatonberényi nudista strandon, mint vendéglátós, miközben gőzerővel kerestem, hogy ősszel melyik családnál töltsem az azt követő évemet au-pairkent Manchesterben. A gimnáziumban matek-biológia specializációs osztályba jártam, orvos szerettem volna lenni. Az évek alatt azonban rá kellett jönnöm, hogy nem fekszenek annyira a reál tárgyak, ezért inkább a művészetek felé kezdtem húzódni. Szimpatizáltam nagyon a MOME textil szakkal, de konkrét, letisztult tervem nem volt. Emiatt olyan időtöltést kerestem, amiből tanulhatok is, azonban nem jár kötelezettségekkel, nem köt le hosszú időre.

Így érettségi után kimentem egy évre Manchesterbe au-pairnek. Az ottani idő rengeteget adott. A szülők egyetemi tanárok voltak, emellett jógát is oktattak, amin akármikor részt vehettem. Mindig egy lelki feltöltődésként gondolok arra az időszakra. Egyrészt azért, mert életemben először akkor repültem egyedül, illetve akkor repültem ki a családi fészekből, ráadásul egyből egy külföldi nagyvárosba. Mikor beért este Manchesterbe a repülőgép és megláttam az esti fényeket, akkor rám tört a nyugalom, tudtam, hogy jó helyen vagyok. Másrészt pedig egy olyan családhoz kerültem, akiknek a gondolataikból és tanácsaikból a mai napig sokat merítek. Egyik ilyen például, mikor az Anyuka mondta, hogy a kint töltött idő nagy ajándék, mert közben kitalálhatom, hogy pontosan mit szeretnék a jövőre nézve. Ott eldöntöttem, hogy amikor visszajövök Magyarországra, belevágok a cukrászatba. Ezért miután hazajöttem, Pesten elvégeztem a Gundelben a cukrászképzést. A megszerzett szakma viszont a mai napig megmaradt csak hobbinak. Mai szemmel már nem bánom, bár akkor sajnáltam, hogy nem sikerült munkát találnom. Egy igazi kis ékszerdoboz cukrászdában láttam magam, cukorvirágokkal és kellemesen megvilágított terekkel. (nevet) Nyilván az élet nem dobott egyből a lábaim elé egy ilyen lehetőséget, így az elkövetkezendő években műszaki cikkeket promótáltam. Mivel nem kerestem vele rosszul igyekeztem erőt venni magamon és sok napot vállalni a sulik mellett, de baromira embertelen gépezet volt napi 11 óra állással és 20 perces ebédszünettel.

biró veronika

Hogyan lépett az életedbe a restaurálás?

A restaurálás fogalma már kiskoromtól ismert volt számomra, mert Apukám restaurátorként dolgozott a helyi múzeumban. Otthon nagyon sok régi bútor volt a házban, amik a hétköznapunk részévé váltak. Mindig nagyon kellett rájuk vigyázni, de sokszor a nővéremmel köréjük építettünk bunkit a nappaliban.

Az, hogy én is restaurátor legyek a gimnázium utolsó évében kezdett motoszkálni a fejemben, egyfajta lehetőségként. Akkor csak addig jutottam, hogy elolvastam a képző honlapján a felvételi információkat és nagy sóhajjal be is zártam az ablakot. A cukrásznak készülős évem után a nagybátyám elvégzett Pesten egy műtárgyvédelmi asszisztens szakot, ami sokrétű rálátást ad a különféle anyagból készült tárgyak konzerválására és restaurálására. A következő évben én is felvételiztem erre a képzésre, és az első perctől szerelem volt. Ez a kurzus számomra egy köztes megoldást jelentett, egy bevezetőt ebbe a világba, tulajdonképpen egy felkészítő képzésnek is nevezhetjük az egyetemi évek előtt. Az asszisztensi tanfolyam közben aztán már azon kaptam magam, hogy az egyetemi felvételire készülök, és ami annak idején annyira idegennek tűnt a felvételi tájékoztatóban az akkor egyértelművé vált. Vicces belegondolni, hogy a gimis rossz kémiajegyekből mára az lett, hogy a következő tanévben szigorlatozom kémiából és még érdekel is. (nevet)

biró veronika

Hogyan vált ennyire egyértelművé a tanfolyam alatt, hogy resturálással szeretnél foglalkozni a továbbiakban is?

Ezen a műtárgyvédelmi asszisztens képzésen volt mintázás és rajz óránk. Az ezt tartó tanár volt az első, aki teljesen természetesen közölte velem, hogy meg kell próbálnom a felvételit és ennyi, mert szerinte sikerülni fog. Ilyen nyílt visszajelzést azelőtt még nem kaptam, és azt hiszem ez volt az a pont, amikor elhittem, hogy ez tényleg össze fog jönni. Onnantól heti kétszer, háromszor jártam rajzra, Békásmegyerre a suli mellett és készültem a felvételire.

Ha visszagondolsz erre az eltelt öt évre az érettségi óta, milyen érzés tölt el?

Minden, ami az öt év alatt történt és még zsákutcába is futott, sokat adott a mostani személyiségemhez, hozzáállásomhoz. Minden egyes időszakra úgy gondolok, hogy mi az, amit tanulhattam belőle. Régen mindig sminkben, besütött hajjal léptem csak ki az utcára, most már rájöttem, hogy nem ezek a dolgok számítanak. A promóteri munka például sokkal beszédesebbé, nyitottabbá tett, és úgy gondolom, ilyen természettel könnyebb boldogulni manapság. A csak dolgozós évek pedig abban segítettek, hogy rájöttem, nekem ennél több kell, kihívásra van szükségem. Egyedül talán a cukrászképzésnek nem találtam még meg a miértjét, bár ha idős néni koromban lesz egy cukrászdám, akkor erre is megkaptam a választ. (nevet)

Engem senki nem noszogatott és nem is parancsoltak rám, hogy igenis végig kell csinálnom az orvosit vagy bármi olyan egyetemet, ahol előbb utóbb kibukott volna, hogy nem érdekel. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy örülök, hogy a saját utamon tapasztalhattam meg mindezt, a saját fejem után menve. Persze beleestem egyszer én is abba a hibába, hogy a rózsaszín köd annyira elvakított, hogy hagytam magam befolyásolni, emiatt volt egy időszak, mikor elfogadtam, ami van és nem tettem ellene. De miután a köd felszállt, rájöttem, hogy nem szabad hagyni, hogy bárki lebeszéljen minket az álmainkról.

Egyáltalán nem bánom, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy most úgy érezzem, hogy a helyemen vagyok, jó úton járok.

Mik a terveid, álmaid? Mesélj róluk!

Tervek és álmok mindig vannak, ha minden jól sül el a későbbiekben egyazon dolog lesz a kettő. Az egyetemből még 3 évem van vissza, így nagyszabású terveket ez utánra tudok elképzelni. A jelenlegi munkahelyemen nagyon jól érzem magam, egy restaurátor cégnél dolgozom a tanulmányaim mellett. Ezt hatalmas szerencsének tartom, és nagyon hálás vagyok, hogy ez a lehetőség megtalált, mert olyan embereket és szituációkat ismerhetek meg ezáltal, akiktől és amikből sokat tanulhatok. A megoldandó problémák ugyan hasonlóak, de minden darab kerámia esetében kicsit más, így nem tud beleunni az ember. A munkahelyen ismerkedtem meg a mostani barátommal. Ő kerámiatervezőként végzett a MOME-n. Ez a két dolog, a szilikát (kerámia és üveg) restaurálás, illetve a kerámiagyártás nagyon szépen kiegészíti egymást, így a közös munka mindenképp szerepel a tervek között. Ezen kívül van még egy projekt, aminek a megvalósításán nem rég kezdtünk el munkálkodni. De nagyon érdekelnek a különféle technikák és anyagok külföldön is, hiszen minden országban egy kicsit más a megszokott módszer. Ezeket viszont csak rövidebb, pár hetes időszakokban tudnám elképzelni, állandó külföldi munkában nem gondolkozom.

biró veronika
Fényképezte: Nyíri Gábor

Ha egyetlen tanácsod lehetne azoknak, akik nem mernek belevágni a terveikbe, álmaik megvalósításába, mi lenne az?

Képzeljék el pontosan, hogy mit akarnak. Alkossanak egy képet magukban, ami mindig beugrik majd, ha valaki azt kérdezi, mit szeretnének. Ezt a képet bármikor fel lehet idézni, akár többször is egy nap. A lényeg, hogy elhiggyék ez meg fog valósulni és kész. Én egész kis koromtól alkalmazom ezt a technikát, lehet, hogy elrugaszkodottnak tűnik, de működik. Persze ha valaki egész nap a hasát vakarja a tv előtt és felidéz magában egy tóparti villát, az attól még nem fog megvalósulni. A befektetett idővel és energiával arányos terveink viszont kizárt, hogy ne jöjjenek össze! Lehetőség bármikor és bárhol akad, ha van egy adott célod, amiért alázattal és lelkesedéssel tudsz dolgozni.

Ha tetszett, oszd meg!
Tagged , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük