Lelkifröccs

Rossz versek, őszinte felismerések

A Lelkifröccsös cikkek általában saját tapasztalatainkból levont következtetések, impulzusok kivetülései. Most azonban egy magyar film ihletett meg. Ami azért is érdekes, mert nagyon kevés film tud ennyire elgondolkodtatni, azt is mondhatnám, hogy kevés film van, ami ennyire megfog. Borzasztó empatikus vagyok, így nagyon simán beleélem magam karakterek helyzetébe, sírok és nevetek velük, sőt meditálok is kicsit az egész sztorin, de a szeánsz után általában tovább is lépek rajtuk. A rossz verseken azonban nem tudtam. És nem tudok a mai napig.

Eddig kétszer láttam moziban, na ez is jó ritka, ráadásul másodszorra kifejezetten azért néztem meg, hogy jegyzeteljek róla, mert egy állásra való jelentkezésem követelménye volt a filmes cikk. Ezzel ki is pipáltam valamit az ’eddig még sosem csináltam’ listáról: egyedül mentem moziba. Szóval nekem ez a film örök kedvenc, és egy hatalmas élmény lesz. És ennyi bevezetés után tudom, most már illene rátérnem a lényegre, úgyhogy nem is húzom tovább!

Az alap sztori, hogy Tamással szakít a barátnője Párizsban, így csalódottan hazarepül, és visszacsöppen a pesti körforgásba, amit eleinte borzasztó nehezen visel. Mindenről exe, Anna jut eszébe, lényegében csak próbálja túlélni a napokat, miközben belesüllyed a nosztalgiába. Egészen gyerekkoráig megy vissza, keresve a válaszokat a kérdésre, mikor szúrta el ezt az egészet.

Tamás szerelmes volt a szerelembe, folyton kutatta ezt az érzést, miközben verseket írt, képeket festett, lefejelt reklámplakátokat, mert úgy érezte, átverik velük az embereket. Aztán most itt van, szerelmesen, elhagyva, és éppen egy reklámügynökséghez készül elszegődni. Mi történt a gyerekkori álmokkal? Ennyire elveszítjük az eszünket, mikor szerelembe esünk? Vagy attól, hogy kidobnak? Úgy érezzük, semmi más sem számít tovább, és többé már nem tudjuk, kik vagyunk? Ilyesmi kérdéseket boncolgat a film. 29 éven át keresi önmagát a főhős, majd ott áll, csalódottan, teljes mértékben meghazudtolva mindent, amiben egykor hitt.

És akkor jön a felismerés. Mi a francot művelek? Vajon hol veszítjük el valójában a gyermeki énünket?

Talán valahol az egyetemi jelentkezésnél. Választunk magunknak egy szakmát, ami majd jól fizet. Reklámfilmesek leszünk, mikor pár éve még reklámplakátokat fejelgettünk, annyira feldühített a létezésük. Felnövünk és elveszünk egy mókuskerékben, amitől egész fiatalkorunkban féltünk, amit mindig lenéztünk, amit sosem értettünk.

Viszont ha jön a felismerés, akkor valami megtört, akkor újra van remény. Hol keresd ezt a reményt? Ott, ahol minden kezdődött. Amikor még mindenben őszinte voltál, amikor még önmagaddal őszinte voltál. Ott van az az éned, aki valójában vagy. Azt kell tenned, amit gyerekként tettél. Mert akkor még minden valódi volt, akkor még azt csináltad, amit szerettél, ami belülről jött. Még fogalmad sem volt róla mi az a társadalmi elvárás, az egzisztencia, a megfelelési kényszer. Csak voltál, rajzoltál, énekeltél, táncoltál, futkároztál, kirakósoztál, tésztát gyúrtál a mamával, szöcskéket kukkoltál a fűszálak között. Intuitív voltál, érdeklődő, őszinte, és boldog.

Térj vissza ide, találd meg ezt a gyermeket, éleszd fel és tartsd életben! Ez a gyermek vagy valójában te.

(Visited 4 times, 1 visits today)

No Comments

    Leave a Reply

    Facebook
    Instagram