Lelkifröccs

Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam- és milyen jól tette

szentesi éva

Szentesi Éva legújabb könyve nemrég jelent meg, és már hetekkel ezelőtt csúcsokat döntött. Az biztos, hogy az egyik legjobban várt írás volt az elmúlt időszakban. Évát sokan támadták, hogy „végig turnézza a rákjával az országot” és én magam is kíváncsi voltam, mi újat tud mondani a témában. Kissé kétkedve, de nagy kíváncsisággal vágtam neki a könyvnek, amelynek témája számomra is nagyon fontos, ezért is írtam róla régebben. De arra, ami jött, nem számítottam.

Csak hogy gyorsan képbe helyezzem az olvasót, Szentesi Éva író és rákellenes aktivista, aki az újságírás és könyvírás mellett, számos közéleti téma mellett áll ki, de a rákedukációs feladatot tekinti talán igazán zászlóshajójának.

A Hamvaimból című életrajzi regényét olvastam tőle először, amely a rákkal való küzdelmét dolgozta fel. A téma erős volt, és újszerű, néhol nyers és őszinte, én mégis úgy tettem le, hogy valami hiányzott akkor nekem belőle. Látszott mennyire friss még a küzdelmek emléke, amely akkor még bőven nem is ért véget, és talán soha nem is fog teljesen.

Sokáig bevallom, csak miatta olvastam a WMN-t, mert annyira más volt, mint amit megszoktunk. Nem volt tökéletes, nem volt kiforrott, mégis érződött, hogy van benne valami zsigeri, amit viszont talán saját viaskodásai miatt nem engedett kijönni.

Szentesi Éva megosztó, ez nem is kérdés, sokaknak harsány és sokszor „too much”, így szinte folyamatosan érték és érik is vádak, nem kímélik, ha kritikáról van szó. Aztán jött egy fordulópont, amikor meglehetősen keveset lehetett látni belőle, amikor lekerült a jól ismert piros rúzs, az írásai viszont sokkal átgondoltabbak és mélyről jövőbbek lettek. Sejtéseim szerint, ekörül kezdhette írni az új könyvét.

Véleményem szerint legfontosabbat utoljára hagytam Szentesi legjobban sikerült könyve, benne van minden, amivel az elmúlt 5 év alatt megküzdött. Egy igazi fejlődéstörténet, amelynek központjában a rák van ugyan, de mégsem csak erről szól.

A könyv elején betekintést kapunk mi is zajlott le Szentesi Évában az elmúlt pár évben, és hogy, hogyan szembesítette édesanyja rákja azzal, hogy még ő se dolgozta fel azt, ami vele történt. Újra ott ülni az onkológián, a kemón, miközben az az ember szenved, aki annak idején érted harcolt, a legkeményebb dolog lehet a világon. Keményebb, mint amikor Éva küzdött a szörnyű korral. Viszont ez kellett ahhoz, hogy elinduljon egy elképesztően őszinte szembenézés.

Az életrajzi regény következő részében a méhnyakrákról tudhatunk meg többet, és olyan információkat, amelyek szerintem sokak számára mondhatnak újat. A könyvben számos orvos és szakértő segített Szentesi Évának, hogy a lehető legnaprakészebb és hitelesebb információk álljanak benne, és ez nagyon is látszik rajta.

Az végig érződik, hogy sokan kérhették Szentesi Évától a rákgyógyítás „csodareceptjét”, hiszen szinte minden oldalon kihangsúlyozza, ez a recept nem létezik. Ő tippeket tud mondani, eltudja mesélni vele mi történt, de a saját gyógyulása is annyira sok összetevős és annyi kérdés van még benne, hogy butaság lenne ezt csodának vagy egyetlen útnak beállítani.

A számomra legmeghatározóbb részei a könyvnek nem a rákról és az abból való kigyógyulásról szóló bekezdések, hanem inkább az ezt követő konklúziók. Olyan mélyre utazik saját lelkében Szentesi Éva, mint szerintem kevesen. Őszintén áll bele minden hibájába és kényes kérdésbe, amelyre talán régen ő is, valami kibúvó választ adott volna. Beszél arról, hogy sohasem akart anya lenni, de nem zárja ki azt sem, hogy egyszer csak rátör majd ez az érzés, habár már méhe hiánya miatt, természetes úton sohasem lehet gyermeke. Belemegy szülei válásába, abba, hogyan élte meg apja folyamatos elutasítását, mert annyira hasonlított arra a nőre, aki elhagyta őket: az anyjára. Beszél a szexről, amelyről talán a legkevesebb szó esik, amikor a rákból való felgyógyulásról beszélünk, pedig mennyire fontos kérdés, ami biztos sokakban felmerül, csak nem merik feltenni.

Számomra mégis a legérdekesebb rész, amelynél sokszor elkerekedett a szemem, mennyire őszintén és önazonosan ír Szentesi a nőiséggel és a szégyennel kapcsolatos gondolatairól. Hogyan definiálja magát újra nőként, ha hiányzik a méhe? Hogyan nyisson a férfiak felé, és döntse le a falakat maga körül? Mikor mondja meg a partnerének, ő sohasem fog tudni gyereket szülni neki? Függ-e mindettől a nőisége vagy bárki nőisége? A méhünk, a mellünk csak egy szerv egy testrész, amit a társadalom a nővel azonosít, de miért szégyellené valaki ezeknek a hiányát, ha cserébe életben tudott maradni?

A rákot, főleg a méhnyakrákot, a mai napig egy mély és sötét szégyenburok veszi körül, mert valamiért az van még sokak fejében, hogy biztos akkor sok férfival feküdt le és azért lett beteg. Vagy valamit nem jól csinált: nem „jól” élt? De mi az, hogy jól élni? És arról már nem is beszélnék, hogy tudományosan is hülyeség azt kijelenti, hogy valaki attól lesz rákos, mert sok férfival lefeküdt. Nem mintha számítana vagy bárkinek köze lenne ahhoz, hány szexuális partnere van valakinek. Hány ember él ebben az országban elfojtások és lelkitraumák súlya alatt, mégsem lesz rákos vagy beteg, egyszer viszont mindenki szembe kell, hogy nézzen a saját démonjaival.

Szentesi Éva hatalmas utat tett meg és talán sohasem ér véget a harc az ő belső mumusával, de ez a könyv annak a bizonyitéka, hogy nagyon jó úton halad. Kívánok mindenkinek ilyen őszinte szembenézést önmagával, a hibáival, hogy végre megérkezzen oda, ahol már képes elfogadni magát olyannak, amilyen: legyen méhünk és mellünk, vagy éppen mindezek nélkül. Úgy, ahogy van, emberként.

(Visited 78 times, 1 visits today)
Facebook
Instagram