Lelkifröccs

Útitársam: önmagam

Az elmúlt években egyre többet lehetett hallani a ’solo trip’ kifejezést, ami annyit tesz, hogy valaki fogja magát, és teljesen egyedül utazik valahova. Nem látogatóba megy el egy barátjához, vagy iskolai programban vesz részt, esetleg dolgozik, hanem egyszerűen csak elutazik egyedül lenni. Ez sokak számára érthetetlen, ezért úgy gondoltam, elmesélem a tapasztalataimat, és, hogy miért és mire is jó ez az egész!

Az első próbálkozás

Nem akartam rögtön fejest ugrani a mélyvízbe, ezért először csak egy napot töltöttem egyedül külföldön. A választásom Bécsre esett, nagyjából másfél évvel ezelőtt, mert ezt a várost már nagyjából ismertem. Ez a rövid út nagyon jól sikerült, imádtam, hogy a magam ura lehetek, és azt csinálok, amihez csak kedvem van, ameddig engem érdekel. Így ez erőt adott hozzá, hogy belevágjak egy több napos utazásba, egy évvel később, azaz 2019 őszén.

Olaszország, te csodás! Vagy mégsem?

Úgy gondoltam, hogy az első több napos utamra is egy olyan országba megyek, ami közel áll a szívemhez, ahol már jártam sokszor, így otthon tudom érezni ott magam. Így esett a választásom Olaszországra. A másik szempontom pedig az volt, hogy legyen a közelemben tenger, mert a víz valami elképesztő nyugtató hatással van rám.

A terv tehát az lett, hogy Milánóba repültem, ahol nagyjából egy napot töltöttem el. Minden szuper volt, a reggelimet egy nagyon kedves panini szendvicsező emeletén töltöttem, olvastam, kávéztam közben, nem siettem sehova, néztem ki az ablakon, az utcán mászkáló turistákat fürkészve. Jól éreztem magam. Persze elmentem a dómhoz is, és a mellette lévő luxus áruházba, aminek gyönyörű a kialakítása belső építészetileg. Aztán elköltöttem közel 60 eurót egy Disney store-ban… Ne is mondd! Hisz mit is csinálhatna egy 28 éves nő a divat fővárosában, ha nem a Disney store-ban költekezne?

Aznap délután vonatoztam le Genovába, a valódi célhoz. Gyönyörű helyeken utaztunk át, zöldellő hegyek és apró olasz falvak vettek körbe. Fontos azonban megjegyeznem, hogy mindez novemberben volt, ami  utólag azt gondolom, nem a legjobb időzítés. Később az is kiderül, miért.

Megérkeztem tehát Genovába, sétáltam az olcsó kis hotelemhez, és mosolyogtam , ahogy néztem a tipikus olasz házakat, sikátorokat. Aztán jött az első csalódás: valamit félreértettem a foglalásnál, és kiderült, hogy a fürdőszoba a folyosón van, nem a szobámban. Lehet kényesnek gondolni, de nem szeretem ezt a felosztást, számomra kényelmetlen, és nem is értettem, hogy nézhettem be ennyire.

Mindegy, ezen  gyorsan túltettem magam, berendezkedtem, és elindultam felfedezni a várost. Akkor már nagyjából sötét volt, de lementem a kikötőhöz sétálgatni, ettem egy fagyit, amit amúgy ősztől már sosem szoktam, de hát Olaszországban voltam, ott ez kötelező! Megint jött a jóleső érzés, hogy azt csinálok, amihez csak kedvem van. Betértem még egy szupermarketbe ennivalóért, aztán visszamentem a szobámba, tervezgettem a következő napot.

Reggel azonban igen borongós időjárás fogadott: eső és szürkeség. Igyekeztem ennek ellenére pozitív maradni, és elindultam. Szokásom, hogy bárhova utazom, előre kinézek egy jó kis specialty kávézót (újhullámos kávézó, ahol általában világos pörkölésű kávét szolgálnak fel) az adott helyen, és mindenképpen elmegyek oda. Ez ilyen kis saját tradíció, mert imádom ezeket a helyeket. Úgyhogy itt se kezdődhetett másképp a napom! Genovában egy elképesztően picike kávézóra esett a választásom. Az egyik különlegessége az volt, hogy a kilincs helyett egy kávékart tettek a tolóajtóra, azzal lehetett kinyitni. Ja, és a cappuccino amúgy isteni volt!

Ezután megnéztem Kolumbusz egykori házának maradványait, egy templomot, aztán csak mentem, ahova vittek a lábaim. Végül egy elképesztően csodálatos helyre érkeztem. Már majdnem a város szélén voltam, ahol egy park fogadott, egy kisebb dombon elterülve, érdekes faházikóval és egy gyönyörű vízeséssel a tetején. Teljesen magával ragadott az egész látvány, és az érzés, hogy magamtól találtam ide, hallgatva az intuíciómra, nem nézve térképet. Ráadásul a kilátás is szuper volt a városra. Aztán csak álltam és néztem a csobogó vizet percekig, majd a domb másik oldalán lesétálva, hazafele vettem az irányt.

Mélypont

Az esték borzalmasak voltak. Nagyon korán sötétedett, és sok furcsa emberre lettem figyelmes, így késő délutántól nem mertem már kimenni az utcára. Ültem a rossz neonfényben és sajnáltam magamat. Időközönként sikerült megnyugodni, jógáztam, olvastam. És volt, mikor a telefonomat pötyögtem, megerősítést várva valakitől, akitől nem kaptam meg.

Máskor pedig belemerültem olyan videókba, amik a kapcsolatok dinamikáját, és a bennük szereplők viselkedését taglalták, és felismertem magamban néhány súlyos problémát ezekkel kapcsolatban. Ezután pedig csak feküdtem az ágyamban, és folytak a könnyeim. Akkor igazán egyedül éreztem magam, és a boldogság egyetlen apró szikrája sem környékezett meg.

Ezeken az estéken barátaim, családtagjaim tartották bennem a lelket, és a tudat, hogy minden probléma megoldásához a felismerés az első lépés. És mikor itthon nem csak a látnivalókról, hanem ezekről is meséltem, sokan nem értették, mi értelme volt így akkor ennek az egésznek? Minek szívattam magam egy idegen városban esőben, szélben, könnyek között?

A jó a rosszban

Egyik napra kinéztem magamnak egy kis színes házikós tengerparti helyet Genova déli részén. Természetesen aznap mikor útba vettem, szintén zuhogott az eső (emlékeztek, mikor említettem, hogy nem volt a legjobb döntés novemberben menni?), de úgy voltam vele, hogy nem tölthetem az egész napot bezárva, ha már itt vagyok.

Úgyhogy megkerestem az oda induló  buszt, és leutaztam vele. Egészen másképp festett ez a rész, mint Genova fő kikötője, ami inkább egy ipari káosz volt, és cseppet sem hasonlított arra, amit itthon láttam képeken róla.

Ez a hely azonban nagyon kedvesnek tűnt. Sétáltam a parton a célig, és mikor megláttam, egyszerre gyűltek könnyek a szemembe, és mosolyodtam el. A látvány, ami fogadott úgy nézett ki, mint Manarola, Cinque terrén, ahova nagyon régóta vágytam, de még tartogattam egy megfelelő időpontra. Évek óta a bakancslistám élén van, és ez a városrész olyan volt, mint annak egy kicsinyített mása. Tengerbe nyúló domb, ráépült színes házikókkal. Megszólalásig hasonlított! Ahogyan néztem, elöntött a boldogság.

Majd felsétáltam a dombra. A tetején álltam, és többé nem érdekelt a szél, vagy az arcomon folydogáló esőcseppek. Csak néztem a háborgó tengert, és úgy éreztem, bármire képes vagyok, bárhova eljuthatok, szabad vagyok. És ezért a pillanatért, ezért az érzésért érte meg ez az út.

Aztán az utolsó reggelen végre a nap is kisütött, amitől még jobb kedvem lett. Visszautaztam Milánóba, sétálgattam még egy kicsit, olvastam egy gyönyörű parkban, ettem egy fantasztikus helyen, amiről Gáspár Fanni bloggertől hallottam, és végül hazautaztam.

Tanulságok és miértek

Említettem, hogy sokan nem értették minek mentem el, miért volt ez jó, ha sokat sírtam, és éreztem rosszul magam. A válasz az, hogy ha nem merünk szembenézni saját démonjainkkal, akkor legyőzni sem tudjuk őket. Ha nem ismerjük meg saját magunkat, akkor mások is nehezen fognak tudni.

Én ez alatt a pár nap alatt sokkal közelebb kerültem magamhoz, mint eddig valaha. Szerintem borzasztó fontos az, hogy az ember milyen kapcsolatban van saját magával, mennyire ismeri ki az érzéseit, reakcióit és azoknak okait. Minél több dologra jövünk rá, annál nagyobb eséllyel fejlődhetünk. Az egész élet egy tanulás, miért ne tanulhatnánk saját belső világunkról is?

Valamint sosem éreztem még ennyire jól magamat itthon. Mindig vágytam elmenni, ezután az út után viszont megtanultam értékelni ezt a várost, az otthonomat. Összességében tehát minden perc megérte. Megérte az átsírt este, mert rengeteget tanultam magamról. Majd bebizonyítottam, hogy képes vagyok boldogulni egy idegen helyen, tök egyedül. Ez mind-mind szuper jó érzés, és büszkeséggel tölt el.

Szívből ajánlom mindenkinek, hogy vegyen részt egy ilyen úton, mert nagyon sokat ad! És teljesen biztos vagyok benne, hogy nekem sem ez volt az utolsó! Sőt, ez még csak a kezdet! Oly sokan mesélhetnének hosszú-hosszú solo trippekről, személyiségfejlődésekről, amiknek én még a közelébe se értem, de nagyon várom a következő kihívást!

Extra tanács: jól nézzétek meg hova mentek, és okosan válasszatok időpontot! Könnyebb egy ilyen út, ha jók a körülmények!

Fényképek: Tajnay Dorottya

(Visited 12 times, 1 visits today)

No Comments

    Leave a Reply

    Facebook
    Instagram